„Attól lesz eleven a zenei szövet, hogy a hangszer élőben reagál.” - Interjú Móser Ádámmal

Az előadás rendezője, Kocsis Pál azt mondta, hogy a verseket általában vonós-, vagy pengetős hangszerekkel festik alá. Ehhez képest ebben az előadásban a harmonika lesz a zenei főszereplő. Mit tud ez a hangszer, amit a többi nem?  

A harmonikának nagyon erős a konnotációs mezeje: van, aki a sanzonhoz, van, aki a klezmerhez, és van, aki a tangóhoz köti. A harmonika tudja azt, amit egy vonós vagy egy fúvós hangszer, csak mégis egy picit máshogy. Több hangot le lehet fogni rajta, ezért akár zongoraszerű is lehet. Nagyon széles hangképpel dolgozik – akár egy teljes zenekart is helyettesíthet, de közben mégis egy ember szólaltatja meg. 

Amikor megtudtam, hogy a haza, illetve a hazához való viszony lesz az előadás témája, akkor nagyon megörültem neki, hogy Pali (Kocsis Pál, az előadás rendezője – a szerk.) nem egy tipikusan magyar hangszert választott. A harmonika révén a szövegek a megszólaló hang sokszínűségével tudnak találkozni, és ezekhez a kortárs versekhez nagyon illik ez a sokszínűség. Izgalmas zeneszerzői feladat, hogy a hazáról való gondolkodás és beszédmód hogyan jelenhet meg a zenében, úgy, hogy közben nem a magyar népzenéből indulok ki.

Milyen funkciókat tölthet be a zene egy versekre épülő előadásban?

A vers egy hagyományos színpadi szöveghez képest sokkal tömörebb, kevésbé ad fogódzót a befogadó számára. Sűrű az alapanyag, ráadásul minden vers csak egyszer hangzik el – nagyon kell figyelni ahhoz, hogy megértsük. 

A zenének itt egyrészt az a feladata, hogy pihentesse a nézőket. A verbalitás hiánya a zene közben fontos, hogy újra tudjon bootolni az agy. Másrészt meg kiegészíti, értelmezi, aláhúzza, ellenpontozza a verseket – segíti a megértést. 

Nekem ebben az előadásban az a célom, hogy a zene önálló entitás legyen, de kellőképp a háttérben maradjon – ne rójon plusz terheket a befogadóra. A zenét azt alapvetően a testünkkel „halljuk”, érzékeljük. A versek nagyon sűrűk, ezért a zenének nem az értelmet, hanem a testet és a lelket kell megdolgoznia, jó értelemben. 

Említetted, hogy a harmonika nem feltétlen a magyar népzenei motívumokat hívja elő. Miből inspirálódtál az előadás zenei szövetének megalkotásakor? 

Sokat improvizálok, évek óta van egy kitalált műfajú zeném, a „francia balkán klezmertangó”. Én kulturális szempontból igyekszem nyitott szemmel és füllel járni. Sokfajta zenét játszottam életem során, minden érdekel, és ez a zeneszerzői attitűdömben is tükröződik. Olyan zenét csinálok, amiben egy picit minden benne van. 

Úgy álltam neki az ’édes hazám’ zenéinek, hogy Pali elküldte az előadásban szereplő verseket a színészek interpretációjában. Ezeket az anyagokat hallgattam, és közben elkezdtem rájuk a harmonikával kísérletezni, így jött létre a zenei kanavász. Az még egy extra réteg lesz, amikor színpadra kerül az egész. Egyelőre félhomályban tapogatózom, ami egyáltalán nem baj: van fogalmam a szöveg és a zene viszonyáról és ehhez jön majd még hozzá a látvány, meg hogy mi történik a színpadon. Ekkor lehet majd finomhangolni, vagy szükség esetén teljesen újragondolni bizonyos zenei részeket. Nem kész megoldásokkal, hanem erős vázlatokkal érkezem a próbákra, amiket együtt véglegesítünk majd. Ez egy közös munka – kölcsönhatás a többi alkotóval.

Az, hogy egyedül játszom az előadásban zenészként, sok lehetőséget ad. Olyan feszültségeket tudok megteremteni, amit csak egyedüli zenészként lehet. Le tudom követni például, hogy a színész hol vesz levegőt, hol tart szünetet. Attól lesz eleven a zenei szövet, hogy a hangszer élőben reagál – az improvizáció nagyon sokat segít nekem ebben. Együtt kell lélegezni a színpaddal és a szöveggel, hogy a zene és a szöveg koherens egész, közös akusztikai tér legyen. 

Szerinted miért fontos, hogy az emberek versekkel találkozzanak? 

Én úgy látom, hogy a vers a rendszerváltásig volt divat. Manapság kevesebb verset olvasunk, annak ellenére, hogy az egyre rövidebb szövegek és a rövidítések felé megy a világ. Pedig nagyon fontos az a fajta sűrített jelentés, amit a vers hordoz. És nem lenne baj, ha az emberek a sűrített jelentés felé mennének a locsogás helyett. Régen minden háztartásban megtalálható volt valamilyen versválogatás, és alkalomszerűen azok is olvastak verseket, akik egyébként nem voltak nagy olvasók. Ma is fontos lenne, hogy találkozzunk versekkel, mert más az a fajta gondolkodás, ahogy a versek működnek. Ráadásul ezek a szövegek hatnak a mindennapi életünkre, a nyelvhasználatunkra és arra, hogy hogyan gondolkodunk a világról.