„Ezt a figurát meg kell tanulni kezelni. Ahogy játszol vele, úgy kerül bele a kezedbe az a finomság, amit meg tud valósítani, hogy abból egy élethű gesztus legyen.” – Interjú Horváth Márkkal.

Milyen érzés számodra életre kelteni a szegény halászt, akinek egyszerű élete hirtelen megváltozik? Hogyan készültél a szerepre?

Bizonyos értelemben nem különbözik a halász egy bármilyen másik karaktertől, akit életre kell kelteni. Speciális a formája és talán ez a legizgalmasabb számomra, ugyanis készítettem már vezetőpálcás marionettet, de még nem játszottam vele teljes előadást. Érdekes tapasztalat, hogy marionettszínpad szempontjából milyen apróságok vannak, amiket meg tud csinálni egy ilyen típusú figura. Nagyon kell akarni és nagyon pontosan ki kell gyakorolni. A szerepre való készülés ebből a szempontból nem történt meg, hanem a próbafolyamat kezdetén, mikor már kezünkben volt a figura maga, akkor kellett nekiállni felkészülni. Ezt a figurát meg kell tanulni kezelni. Ahogy játszol vele, úgy kerül bele a kezedbe az a finomság, amit meg tud valósítani, hogy abból egy élethű gesztus legyen. Nem olyan ez a technológia, ami ösztönösen adja magát, vagy praktikusan megtanulható. A kesztyűsbábbal úgy játszol, hogy benne van a kezed, magának a technikának sok tanulható része van, precízen ki kell gyakorolni azt, hogy hogyan mozogjon és hogy mindemellett bírja a kezed a gyűrődést. A színésznek negyven-ötven percen keresztül intenzíven tudnia kell a paraván fölött mozogni vele. Itt más a helyzet: lefelé lóg a kéz, a kézizmok más típusai mozognak, tartanak és függesztenek, de ez az egész sokkal esetlegesebb. Nagyon sok minden múlik a gravitáción, vannak olyan dolgok, amiket nem is lehet kigyakorolni. Egyszer például elesek vele, és nem nagyon fordul elő, hogy kétszer ugyanúgy tudjon elesni a figura. Inkább pszichésen kellett rákészülni, nem pedig gyakorlatban.

A halász karaktere egy tisztes szegénységben élő ember, de mégis többre vágyik. Szerinted mi motiválja őt? Hogyan kapcsolódtál ehhez a motivációhoz?

Őt a felesége motiválja. Legalábbis a mi mesénkben a feleség az, aki elküldi újra és újra a halhoz. A halász annyira egyszerű lélek, hogy nem veszi észre a lehetőséget. Az aranyhal is megrökönyödik az első kérésén, hogy ő csak egy hurkát szeretne, mert ő szeretne egy jó ebédet enni. Utána a felesége adja alá a lovat, hogy kérd ezt, meg ezt, meg ezt… Egy idő után a saját oldalára állítja és a halász is sokkal többre vágyna, mint amire valóban szüksége van. Azt hiszem, hogy ez a motivációja. Megértem a motivációját, merthogy alapvetően a halász egy tipikus kisember, akinek van egy elképzelt jövőképe, vagy vágyott valósága, ami nem valósul meg és egyszer csak lehetősége nyílik minél pontosabban valóra váltani. Az érdekessége, hogy egyébként a feleségével közösen aztán nem tudnak megállni ott, ahol nekik már jó. Ebből a szempontból is tudok hozzájuk kapcsolódni. De még nem voltam olyan helyzetben, hogy túlkívántam volna magam.

Számodra mi a legfontosabb üzenet, amit szeretnél közvetíteni a halász szerepén keresztül?

Hogy időben meg kell tudni állni a kívánságokkal. Tehát ha észrevettem, hogy megérkeztem, révbe értem, utána nem kell még arra rákívánni még többet, még nagyobbat.

Az előadásnak vannak vicces és megható pillanatai is. Melyik jelenet volt számodra a legkedvesebb vagy a legnagyobb kihívás?

Csak a technikára tudok hivatkozni. Az egész egy nagy kihívás. Ez egy olyan dolog, amire nem lehet felkészülni. Nem az van, hogy reggel felébredek aztán puff, tudok marionettezni. Nem tudok jelenetet mondani, mert mindegyikben van olyan elem, amit bonyolult létrehozni. Alapvetően ez egy látványszínház: nagyon sokat beszélnek benne a karakterek, de ennek ellenére a pozíciók és térkompozíciók létrehozása történik. Nem az a meló, hogy a gesztusok élethűek legyenek, hiszen a figurák is antropomorfok. A legnagyobb kihívás, hogy ha egy mozdulat egyszer megvolt, azt hogy tudod rekonstruálni, vagy hogyan tudod legalább olyan szinten felépíteni, ugyanarra kihegyezni és ugyanabba a pozícióba beállítani a bábot. Ez ilyen testemlék dolog, meg izom-memória. Egészen máshogyan működik, mint egy prózai színész esetében. Míg ott a szituációhoz képest tudják megtanulni a szöveget és azt is rögzítik, itt annál hatványozottan bonyolultabb, mert csak az látható, amit te hozol létre a saját kezeddel. Azzal az öt-hat zsinórral és a tíz darab ujjaddal. Szerintem ez a kihívás. Az elején elkezdesz bábozni és onnantól kezdve végig a lehető legpropfesszionálisabbnak kell lennie.

Mit remélsz, hogy a közönség milyen érzésekkel távozik majd az előadásról?

Reménykedjünk benne, hogy ők is azt fogják gondolni a végén, amit mi szeretnénk, hogy gondoljanak. Jó lenne, ha eljutnának ők is arra a felismerésre, hogy nem kell a Mikulástól egy harminchatodik ajándékot is kívánni, ha az első harmincöt is kiváló. Alapvetően ez nem feltétlenül gyerekszínházi előadás lesz, inkább családi színháznak nevezném. Működni fog a gyerekeknek, mert az aranyhal cuki, a bácsi cuki, a néni egyre kevésbé szimpatikus, mindeközben valamiféle fordulatot vesz az élete, vagy a gondolkodásmódja. A felnőttek azokat a problémákat viszik magukkal, amik valószínűleg minden házasságban megjelennek. Kisebb-magasabb fokon, de valószínűleg ezeknek a megoldásai kódolva vannak az előadásban.