Szélkötő Kalamona - interjú Boráros Szilárddal a darab tervezőjével

Hogyan közelítetted meg Szélkötő Kalamona és Rontó Pál történetét díszlet- és bábtervezőként? Milyen inspirációk vezettek a tervezési folyamat során?

Ösztönösen. Ez a történet egy népmese, amit nagyon régóta mesélünk egymásnak és mint minden ilyen, megküzdési stratégiákat fogalmaz meg.  Ezért egy olyan formát próbáltam keresni, ami közvetíteni tudja ezt a funkciót, a jelen formavilágából táplálkozik és ezzel egyidőben érthetően fogalmaz több korosztály számára. 

Milyen anyagokat és technikákat használtál a bábok és díszletek megalkotásához? Volt valami különleges kihívás Kalamona megjelenítésében?

Izgatott, hogy hogyan jelenhet meg egy népmese a mai urbánus, vagy falusi, 21. századi gyerek fejében, anélkül, hogy ez archaizáló lenne. Fontos, hogy érthető maradjon, ne legyen túl elvont a formai világa. A természetes anyagok nagyon közel állnak hozzám, így kézenfekvő volt ezek használata.  Kalamona megjelenítése jelentett különleges kihívást,   mert egy olyan figuráról van szó, akit még soha senki nem látott, és csak félve mesélnek róla.

Kalamona karaktere különösen fontos a történetben. Hogyan tükrözted vissza személyiségét és hatalmát a díszletekben és a bábokban?

Próbáltunk egy olyan megfoghatatlan formát létrehozni, ami arra ösztönzi a fantáziánkat, hogy mi magunk fogalmazzuk meg, hogy mi minden is lehet ez. Ez a Kalamonáknak a lényege. Ennek köszönhetően nem lesz riasztó vagy már-már élvezhetetlen a fiatalabb korosztály számára, ám mégis “megjeleníti” az adott kitalált karaktert. Ez mindig borotvaélen való tánc, hogy mennyire emészthető, mennyire befogadható, vagy mennyire rémisztő egy-egy negatív karakter. Egy amorf formát hoztunk létre, amit belülről a színészek mozgatnak és így létre tudtunk hozni egy olyan figurát, ami képes a szélsőséges méretváltoztatásra, hirtelen megjelenésre és eltűnésre egyaránt.

A díszletek és bábok nagyban hozzájárulnak a mese hangulatához. Hogyan sikerült a világot úgy megalkotni, hogy a közönség teljesen beleélje magát a történetbe?

Igyekeztünk egy olyan mesebeli világot létrehozni, ami közben megélhető. Ismerős formákkal, ismerős színekkel, ismerős karakterekkel. Az egész történetben nagyon sokat próbáltunk a nézők fantáziájára hagyni, ezért a Kőszáli Királynak is például csak a lábait látjuk, a többi a képzeletre van bízva.… Nagyon fontos, hogy a színészi játék, a rendezői elképzelés és a tervezői szándék találkoznak.

Mi volt számodra a legizgalmasabb rész a bábok vagy díszletek megalkotása során? Van olyan elem, amire különösen büszke vagy?

Egy alkotási folyamatot jó esetben a keresés jellemez. Mindig új formák, terek felfedezése a cél. Mindig újra és újra vissza kell menni a “kályhához”, hogy apró lépésekben haladva végül ráleljünk a leghitelesebb vizuális megfogalmazásra. Ez a közös keresés számomra az, ami a legizgalmasabb az egész színház csinálásban. És ez ma is érvényes. Az a nyolc évvel ezelőtti megfogalmazás: a nem faragott, nem kasírozott, hanem félpuha alapformára fabrikált fadarabok most is megvannak. Rontónál egyre nyersebbek, szinte hasított fadarabok, az ördögök pedig szinte esztergált geometriai formákból vannak összerakva, míg a Királylánynál faragott arc van.

Milyen érzés számodra, amikor a bábok életre kelnek a színpadon?

Mindig fantasztikus.