Takarásban 5. rész - Interjú Kocsis Pállal, Az ember tragédiája című előadás rendezőjével

- Mindenkinek van egy Tragédia-élménye, hiszen kötelező olvasmányközépiskolában. Te milyen emléket őrzöl az első, ifjúkori olvasásodról?

Amikor először olvastam, egy szín maradt meg számomra, érdekes módon a londoni szín; arra emlékszem, hogy mozgalmas volt, filmszerű. Akkoriban nem értettem még a darabot, Lucifer és Ádám beszélgetését, de később, amikor foglalkoztam vele, ez a szín már ismerős volt.

- Játszottál már valaha a Tragédiában? Láttál-e olyan előadást, amely emlékezetes volt, hatott rád jó vagy rossz értelemben?

Nem játszottam még, de egyszer régen a Színművészeti Főiskolán volt egy Tragédia-fesztivál, ott volt egy nagyon izgalmas angol feldolgozás. Volt egy kiemelkedő előadás Kecskeméten is, amit Cseke Péter-Szegvári Julcsival készített. Sok volt, ami nem tetszett, de ezek is hatottak rám; hiányoztak belőle számomra fontos dolgok, így ezek az előadások segítettek megfogalmazni azt, hogy nekem mit jelent ez a mű és mit nem.

- Milyen koncepció szerint dolgozol a Kabóca színészeivel?

Ez igen összetett kérdés, de inkább módszerről beszélhetünk, amely nem is állandó. Itt a Kabócában sok mindent változtatnom kellett, hiszen ez egy bábszínház. Megvannak a saját magam számára hatékony, vagy hatékonynak vélt munkamenetek, amelyekkel dolgozni tudok. Én az a színész vagyok, aki szereti látni

az előadást; dramaturg- és rendező agyú is egyben. Ez a működés nagyon fontos nekem, ebből adódóan van egy megközelítésem a munkához, és elég nagy

szabadságot kapnak a színészek. Mindig olyan anyagon dolgozom, amihez van közöm, amiről van elképzelésem. Ez az előadás a báb miatt számomra is sokkal inkább tanulós folyamat volt.

- Melyek azok a momentumok, amelyek fontosak számodra a műből, mi miatt foglalkoztat téged ez a drámai költemény, hogy színpadra álmodtad?

Ami foglalkoztat, kulcsszavakban elmondható: alkotó és teremtett lény, és a hit. Ezek kapcsán beszélünk színházról, társadalomról, családról, vallásról. Mindenhol van alkotó és teremtett lény, van vagy nincs hit. Ez nekem Az ember tragédiája.

- Milyen nehézségekkel szembesültél a darab kapcsán, gondolok például a hosszára,  terjedelmére, a gondolatok túlburjánzására.

Valóban nagyon nagy a mű terjedelme a mai befogadó számára is, és vizuálisan is látványosan váltakoznak a színek. Maga Madách sem hitt abban, hogy az olvasók a művet könnyedén befogadják, érezte a mű bonyolultságát és „gondolati kuszaságát”, ezért a mű előrehaladtával sokszor ismétel, a gondolatokat többszörösen végigvezeti, a terjedelemnek az egyharmad ebből áll. Furcsamód ettől nem lett könnyebben értelmezhető, inkább fárasztó.

- Miben lehet más a bábszínházi előadás, mint bábok nélkül?

Az eszközünk a báb, egészen másképp működik időben és térben is másképp cselekszik, mint egy ember, máshogy is beszél. Ami egy élő embernél egy perc, az a bábnál két-három perc. Óhatatlanul ki fognak belőle maradni bizonyos gondolatok, de fontos, hogy az a gerinc, amiért ezt érdemes megcsinálni és nem valami mást, azt maradéktalanul színre vigyük.
A bábok kapcsán az az érzésem, hogy görögösen szikárak tudnak lenni, a bábjáték egy sűrített forma. Madách a drámai sűrítéssel és a líra eszközeivel egyformán játszik, ettől van dinamikája ennek a műnek, akármilyen terjedelmes is. Nekünk, a szöveg tekintetében leginkább a sűrítés marad, de ugyanolyan súllyal van jelen a muzsika és képzőművészet, ettől fog vibrálni az előadás.

Az interjút Dr. Pásztorné Simon Annamária készítette.