Történelmi évfordulón túli előadás

Annak kapcsán, hogy mit jelent a Kabóca Bábszínház számára a nagyszínpadi, közel négyszáz néző előtti bemutatkozás, Markó Róbert igazgató hangsúlyozta: az 56 26, avagy A vak csillag nem véletlenül került nagyobb térbe, hanem egy tudatosan felépített művészeti koncepció eredménye. A Kabóca identitásához hozzátartoznak a családi előadások mellett a felnőtteknek szóló produkciók is: az előző évad óta szombat esténként a Deák Ferenc utcai épületben, a mintegy száz nézőt befogadó stúdiószínpadon saját és vendégelőadásokat láthat a közönség. 

Következő, logikus lépésként fogalmazódott meg egy valódi nagyszínpadi méretű produkció létrehozása, amelyhez Mohácsi Jánost kérték fel. Az igazgató szerint a Hangvilla nemcsak új közönségréteget elérését jelenti, de a társulat színészeit is új feladatok elé állítja, kizökkenti őket megszokott komfortzónájukból. A cél az, szögezte le, hogy a Kabóca a jövőben is vállalkozzon hasonló léptékű előadásokra.

Az alkotók és a színházvezetés szándéka, hogy a darab ne csupán az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójához kötődő alkalmi produkció legyen, hanem hosszabb távon is repertoáron maradjon. Ennek kapcsán felmerült az utaztathatóság kérdése is. Markó Róbert elmondta, a díszletet és a látványvilágot úgy tervezték, hogy az előadás más színházakban is játszható legyen, bár a monumentális színpadi világ és a sok kellék komoly logisztikai feladatot jelent. Az igazgató a közönségtalálkozó résztvevői előtt jelentett be egy friss hírt, azt, hogy a produkció meghívást kapott a Budapest Bábszínházba. 

Mohácsi János a történelmi témaválasztás kapcsán arról beszélt, hogy már a felkéréskor tisztában voltak az alkotás kockázataival. Megjegyezte, az 1956-os forradalom, a nemzeti jelképek és a magyar történelem feldolgozása könnyen válthat ki indulatokat, különösen egy olyan közegben, ahol – mint fogalmazott – a közösségi média működése miatt szinte bármibe bele lehet kötni. A rendező felidézte korábbi kaposvári, 56 06 / Őrült lélek, vert hadak című előadásának botrányos fogadtatását is, de hangsúlyozta, nem akar előre védekezni vagy megijedni a lehetséges támadásoktól. Szerinte a mai közbeszéd neurotikus állapota önmagában is elgondolkodtató, és egyre nagyobb szükség lenne arra, hogy az emberek képesek legyenek kommunikálni egymással.

Csáki Judit kérdésére Mohácsi János megerősítette, hogy több jelenet dokumentarista alapokon nyugszik, más események, köztük az eltévedt tank története eleve olyan abszurd helyzeteket kínálnak, amelyek a színpadon csak a bohózat és a kabaré eszközeivel jeleníthetők meg. A humor azonban nem oldja fel a történet mögött meghúzódó keserűséget. Éppen ellenkezőleg: a nevetés és a tragikus történelmi tapasztalat egymás mellettisége adja az előadás egyik fontos feszültségét. A kritikus Sobri Jóska alakjának megjelenésére is kíváncsi volt. Elhangzott, hogy a bakonyi betyár figurája már a darab koncepciójának része volt, nem utólag került a történetbe. 

A közönségtalálkozó résztvevői a különleges próbafolyamatról is meséltek. Elárulták, hogy Mohácsi János módszerében a szövegkönyv folyamatosan alakul. Ugyan ezúttal erős vázzal érkezett a rendező, tehát a történet és a jelenetek alapvető szerkezete már az olvasópróbán körvonalazódott, számos fontos motívum, köztük a házmesterné és Kádár János alakjának összekapcsolása, a munka során született meg. Mohácsi ugyanis a próbákon látottakból is építkezik, a szöveget a színészek személyiségéhez, beszédmódjához és lehetőségeihez igazítja. Ebben fontos szerepe van testvérének, állandó alkotótársának, Mohácsi Istvánnak is.

A színészek saját élményeiken keresztül mutatták be, hogyan dolgoznak a rendezővel. Szakács Nadin pályakezdőként tartott a közös munkától, de fontos és jó élmény volt számára a próbafolyamat, Gidófalvi Imolának az általa játszott anya besúgó mivoltának megjelenítése volt izgalmas kihívás. Ugyan Kocsis Pál már több Mohácsi-előadásban szerepelt, de mint mondta, ő is folyamatos tanulásként éli meg ezt a munkamódszert. 

Az improvizáció komfortosságáról és az előre megkapott szöveg biztonsági fokáról Horváth Márk beszélt. Tőle tudhatták meg a nézők, hogy egyes figurák, például a Czéh Dániel által alakított Sobri Jóska, számos a próbákon született mondattal és gesztussal gazdagodtak.

Külön figyelmet kapott a házmesterné figurája, amely túlmutat egy ötvenes évekbeli karakteren: a besúgás, a kontroll és a hatalomhoz való alkalmazkodás jelenségét testesíti meg. A szerepet alakító Markó-Valentyik Anna elárulta, koránál fogva neki komoly kutatómunkát kellett végezni, hogy megértse, milyen emlékek és tapasztalatok kapcsolódnak a házmesterekhez. A figura Kádár Jánossá történő átalakulása kapcsán a moderátor és a rendező szóba hozta a rendszerek természetét is, az, ahogyan az elnyomás különböző formákban újra és újra visszatérhet.

Az élő zene működése szintén fontos témája volt a beszélgetésnek. Kovács Márton elmondta, hogy a zenei anyag a próbák megfigyeléséből, a jelenetek értelmezéséből születik; a leírt kotta pedig inkább vázlat, amelyet a négy zenész közös játéka és improvizációja alakít végleges formává. A muzsikusoknak folyamatosan figyelniük kell a színészek tempóját, hangsúlyait, szüneteit, hiszen az előadás minden este változhat valamennyit. Elárulta, hogy a zenekar két részre osztott elhelyezése nehézséget jelent, de hangtechnikai eszközökkel és egymás folyamatos figyelésével megoldják az együttműködést. Külön szó esett az előadásban elhangzó Himnusz-átdolgozásáról is: a rendező kérésére Kovács Márton egy lendületesebb, a Sztálin-szobor ledöntéséhez illeszkedő zenei változatot komponált, amely a beszélgetés résztvevői szerint az előadás egyik katartikus pillanatává vált.

A találkozó egyik legfontosabb szakmai kérdése a báb és az élő színészi játék viszonya volt. A Pusztai Palkót játszó Zöldi Ákos Tamás beszélt arról, milyen különleges koncentrációt igényel a testbáb mozgatása, különösen amiatt, hogy „a figura teste csak szemből, arca viszont csak oldalról él”, miközben neki a színpadi térben is tájékozódnia kell. A báb technikáját a próbák során közösen alakították ki, a tervező, a bábbal első alkalommal dolgozó Mohácsi András a színészek meglátásait, javaslatait beépítette a figurák kialakításába. A beszélgetés során elhangzott: a produkció egyik fontos vállalása éppen az, hogy a báb- és prózai színházat ne egymástól elkülönülő műfajként kezelje, hanem természetes egységben mutassa meg. A báb csak a színész folyamatos figyelmével, partneri viszonyával válik igazán elevenné.

Végül a nézők a színpadi háttérmunka részleteibe is betekintést kaptak. Kiderült számukra, hogy egy jelenetben a bábbal vagy a mozgatóval tartanak-e szemkontaktust színészek, és hogyan érzékelik egymást a térben. Megtudták, hogy a bábok kialakításánál a legnagyobb nehézséget az ízületek jelentették, és megismerték a gyakori jelmezváltások, kellékcserék szigorúan megtervezett rendszerét, ami az ügyelő, Sipos Berta Őszike és Lantos Imre technikus nélkül nem működhetne ilyen pontosan az előadás. A kellékek útját szinte térképszerűen rögzítették, hiszen a színészeknek alig van lehetőségük elhagyni a játékteret.

A közönségtalálkozó résztvevőinek egyértelművé vált, hogy az 56 26, avagy A vak csillag nem egyszerűen az 1956-os forradalom színházi felidézése, hanem a történelmi eseményeken keresztül a hatalom, az alkalmazkodás, a szabadság, az emlékezet és a közösségi felelősség kérdéseit vizsgálja. A beszélgetésből az is világossá vált, hogy a produkció különlegessége nemcsak a témaválasztásban, hanem a Mohácsi-féle alkotói módszerben, a társulat közös gondolkodásában, valamint a báb- és prózai színház határainak tudatos átlépésében rejlik. A nézők számára reményeink szerint éppen az adhatja az előadás igazi értékét, hogy a látottak nem érnek véget a tapsrenddel: a történet tovább dolgozik bennük, és újabb kérdések megfogalmazására késztetnek.

Köszönjük nézőink érdeklődését és kérdéseit! Az 56 26, avagy A vak csillag legközelebb december 3-án és 4-én, illetve január 6-án látható a Hangvillában.

Fotók: Peka Roland